Negyvenhétezer

…imádom ezeket a ködös, párás téli estéket. Valahogy olyan megnyugtató burokba költözik az egész város, hogy olyan érzésed lesz tőle, hogy semmi baj nem érhet senkit; béke és nyugalom honol mindenütt. Még azokra a szembe jövő, szakadt emberekre is reményteljesen nézel, akiket egyébként egy átlagos napon elkerülnél, mint egy undorító leprást. Talán ha megszólítana, még aprót meg cigit is adnál neki.

Most azonban az utca teljesen üres így hajnali 02:00 körül; a szórakozóhelyek tömve, de ebből semmit sem érzékelek odakinn, csak szívom be a ködöt, az meg folyamatosan rátelepül az agyamra. Egy-egy torz visítás szűrődik ki a szemetes, törött lámpáktól félhomályban úszó mellékutcákból, ahogy a kóbor kutyák harcolnak a kukák életet adó kincseiért; az alagsori bárok előtt néhány srác füstöl valamivel, és persze látok csókolózó párokat is – olyan szépnek érzem az életet; ez már nagyon hiányzott.

Megfordul a fejemben, hogy odacsapódok valami társasághoz, és lemegyek velük a buliba, de valahogy mégis magányra vágyom. Egyébként is, hogy’ néznék ki ott, a kötött pulcsis, lógó farmeres „aljanép” között? Túl rég volt az már, amikor még közéjük tartoztam… Azóta más színvonalon élek, csak visszaemlékszem azokra az igénytelen időkre, mert annak is megvoltak a szépségei. „Annak voltak csak meg az igazi szépségei” – motyogom halkan, de ezt magamnak sem vallanám be, úgyhogy el is felejtem az egészet, mielőtt elkezdenék azon filozofálni, hogy „milyen szar is most nekem.”

…mert fasza öltönyöm van, és mindenhova taxival járok, és rohadt drága éttermekben vacsorázom AKÁRMILYEN csajokkal, akiket természetesen haza is viszek… És úgy egyébként is, hihetetlen nagy tényező vagyok!

- Te köcsög kis miller, meg ne mozdulj, mert itt helyben kibelezlek! Nyomasd ide a tárcádból a kápét, az órádat meg a telefont, de kurva gyorsan!!! – valami kapualjból ugrik elém egy kapucnis pulóveres, lógó farmeres csávó; pont olyan, mint amilyen én voltam egyszer…

- Persze, persze – teszem fel a kezem és már oldom is ki az órám csatját és nyújtom át neki készségesen – nem akarok problémát, haver!

- Haver a kurva anyád, nyomasd a tárcát, mert különben elvágom a torkod, baszdmeg! – és hadonászik előttem a rugós késével.

- Oké, a tárcám a belső zsebemben van, hadd vegyem neked elő lassan, és már mehetsz is, nem akarok balhét – erősítem meg ennek a kis faszkalapnak, miközben mélyen a kapucni alól kivilágító szemeibe nézek.

- Csak csináld már, gyökér! – és látom, hogy meginogott attól, hogy nem kezdtem el jajveszékelni, mint egy kidobott kurva.

Benyúlok a belső zsebembe a tárcámért, közben újra felhangzik az a torz kutyavisítás a sikátorból. Olyan mintha eltelne legalább tíz másodperc – én meg szinte filmszerű lassítással látom a következő pillanatokat:

Kirántom a zsebemből a kezem; a tárcám félig kinyílva, pörögve kezd el aláhullni – ez persze odavonzza a kapucnis tekintetét, de mire felfogná, mit is lát, a vipera a lendülettől kinyílva már csapódik is az arcába. A csávó hátra rántja fejét és megpróbál hátrébb lépni, de lábai már kezdenek is megrogyni. Nem várom meg a földet érést: egy Wimbledonban is helytálló tenyeressel olyat ütök a fejére, hogy meggörbül a 400 dolláros „eszköz,” a támadóm szemének egy része meg abban a pillanatban a zakómon landol.

- Kell még? Kell még a tárcám, a kurva anyád? Hm? Kérsz még, te fasz? Üvöltve csapkodom, ahol érem – persze ezzel még jobban összekenem a ruhám…

- Add vissza az órám, te fasz! – és már tekerem is ki a csuklóját, könyökét, meg amit érek, hogy visszaszerezzem a Rolexet; ez persze már nem kerül sok erőfeszítésbe.

Alig veszem fel az órát, már lépek is egyet hátra, hogy ne legyen véres még a cipőm is – szerencsére hideg van, úgyhogy „haver” gyorsan vérbe fagy.

Ledobom mellé az elgörbült eszközt, és a megmaradt indulatoktól vezérelve még kétszer vesén rúgom, és végül egy igazi „büntetőt” kap a fejére…

Úgy állok felette kis terpeszben, mint egy ősember a legyőzött préda felett; szaporán lihegve, kissé széttárt karokkal, szedett-vedett ruházattal, kilazult nyakkendővel. Hatalmas gőzfelhőben állok, ahogy kezdek lenyugodni, és patkánynak érzem magam ebben a kis utcából kiáramló csatornaszagtól…

Felveszem a tárcám, becsúsztatom a helyére, majd lehajolok a csávóhoz, és beletúrok a zsebébe, cigarettáért.

Kiveszek egy meggörbült szálat a dobozból – tisztára, mint Bruce Willis –, rágyújtok, és tovább indulok.

Rettenetesen megkönnyebbültem, amikor a harmadik adag hányást ürítettem az összehugyozott budiba – szerencsére tapasztalt vagyok már az öltönyök és a nyakkendők viselésében, úgyhogy úriemberként hagytam el a helyiséget. Ez a kibaszott gagyi whiskey, csak ez lehetett az oka – röhögve folytattuk a sztorizgatást Matt-tel és Kevinnel a bárban, de természetesen már csak vodkáztunk – nálunk ez a levezető… Közben vadásztunk, de egyszerűen nem láttam olyan csajt, aki alkalmas lett volna egy kiadós szexre, vagy esetleg egy normális szopásra – pedig még alig jártunk éjfél után; a hely meg tömve volt csajokkal. Kértem egy Perriert, de mire feleszméltem, már azt láttam, hogy Matty haverom valami fekete hajú csajjal smárol és gyakorlatilag majdnem ott dugtak a táncparketten. Be is villant, hogy mi lenne, ha beszállnék harmadiknak, de tudom, hogy Matt nem olyan, és én is inkább egy „édeskettest” képzeltem el. Kevin és én még koccintottunk a maradék vodkával, de mire a következőt kérte volna, lelöktem az ásványvizet, fogtam a sálam és a kabátom, majd intettem a pultos csajnak, hogy hívjon egy taxit.

Öt utcányira rakattam ki magam a lakásomtól; ott van a kedvenc bárom, gondoltam beugrok még egy normális whiskey-re – amint beléptem, Milena már töltötte is a duplát, és csak annyit mondott:

- Szarul nézel ki, kérsz egy sört is?

Ez a csaj valahonnan Európából jött; a csehektől, azt hiszem, úgyhogy nem aggódtam, milyen sört fog elém tenni.

- Köszi, Mily, mindjárt jövök – ledobtam a cuccom a bárszékre, és kimentem a mosdóba. Volt nálam még két fiola; egyet már borítottam is a mosdóra, és úgy szívtam fel, mint ahogyan Milena hajának illatát préselném a tüdőmbe. Volt már dolgunk egymással, de jobbnak láttam nem kikezdeni egy pultos csajjal – szerintem beteg… Utoljára, mikor együtt voltunk, úgy szopott le, hogy közben véresre karmolta mindkét combomat – nem tudtam, melyik „élményre” koncentráljak.

Ez persze már rég volt – most csak az italommal tudtam foglalkozni.

- Nem raktam bele neked jeget, hogy forró legyen a csókod! – kacsintott, miközben ezt mondta, és láttam azt a megfogalmazhatatlan, kárörvendő mosolyt az arcán, ami inkább vigyor volt.

- Mily, hagyj már békén baszki, nem látod, hogy elegem van? Beteg csajokkal egyébként sem kezdek…

- Pedig megharapdálnálak – és közben melleit szinte kitette elém a pultra.

Lekaptam a whiskey-t, kettőt kortyoltam a sörbe, majd egy tízest a pultra dobva „beteg ribanc” köszönéssel otthagytam.

- Holnap tízkor végzek! – kiáltotta utánam, de ekkor már látszott a leheletem a februári utcán…

Ahogy befordult a teraszról, még éreztem Vanília Kisasszonyom illatát, ahogy bársonyosan összesimult az őszi eső áztatta sárgás falevelek szellőjével.

Végre igazán ősz volt. Csendesen, reményvesztetten, de mégis határozottan esett. Mintha soha nem akarna elmúlni. “Örökké nem eshet...”

Az erkély korlátján lajhárként csüngve nőttek az esőcseppek és összegyűjtötték az utcai lámpák narancsos fényét, hogy aztán apró hullócsillagként vigyék tovább az őszi színjátékot.

Visszafogott koppanásuk egy-egy rövid életű izzó szavatosságának lejártát jelezték; attól hogy ősz van - a fogyasztói társadalomnak még szüksége van a folytonos megújulásra. Ebben legalább próbáljuk a természetet utánozni...

“A hullócsillag-lajhárok mindig itt lesznek” - mosolyodtam el, és az esőcsepplámpák fényénél jóízűt kortyoltam a napfény nevelte Chardonnay-ből.

- Toti bazmeg, neked fingod sincs a fociról bazmeg, egy kibaszott béna fasz vagy! Bazmeeeeg! - üvöltöttem, ahogy szaladt a bőrlaszti után; talán még köptem is egyet attól a rohadt erős cigitől, amit hozott.

- Tessék, piros Marbóró - kínált meg, mikor találkoztunk kora este a szokott lépcsőnél.

- Tessék, szíjad, itt van gyújtó is: cippó; mindegyik amerikai, Öcsém! Benzines, baszod! Kurva jól keresek, itt van sör is, az is külföldi! Igyál!

Szinte megkönnyeztem - Toti jó lelkű volt mindig is, de szívből örültem, hogy talált melót és “jól keres.” ...és ezt mind velem osztotta meg, mert nem volt senkije. Halat pakolt a kikötőben, hajnali 3-kor kezdett és 12-14 órán át halas, polipos meg ilyen tengeri herkentyűs dobozokat rakodott egész nap. Büdös is volt szegény, de látva a boldogságát ez észrevehetetlen volt.

- Hetente kapok lóvét; tele vagyok öcsém, gyere igyunk egyet meg cigizzünk - tiszta Amerika! És ezt nézd...! - majd elővette az algás, vízből kihalászott szatyorból az új bőrfocit.

- A piacon vettem, két hetet melóztam érte, de ilyennel fociztak a vébén! Királyok lettünk, Öcsém!

Ezt olyan boldogan mondta, hogy egy pillanatra elfelejtettem az eddigi napjaink, elfelejtettem, hogy csak a lépcsőnk van meg az összegyűrt gagyi cigisdobozok. A köpködés, az álmodozás, és az, hogy állandóan fikázom. Talán irigykedtem is rá - igen, ez az igazság; az egyszerű csávó a sárga fogaival, azzal az idétlen vigyorral a képén: most pénzt keres - mindig is idegesített, hogy semmin nem akadt ki, nem lehetett felidegesíteni; ha mégis volt ilyen, azt is inkább megjátszott sértődöttséggel leplezte. Mindketten játszottuk a nagy “amerikai álom” hajszolót, de ő igazán lazán vette; én tényleg hajszoltam.

Két sör meg pár “piros Marbóró” után elkezdtük rugdalni a vébés lasztit, de már három perc után kiabáltam vele - egyszerűen nem képes visszarúgni azt a kibaszott labdát. Olyan luftokat rúgott, hogy már nekem fájt a térdem tőle - közben lógott a szánkból a cigi, csípte a szemünk az izzadtság meg a füst.

Egy lassan guruló passzot - ami végre a lábam felé irányította a lasztit - úgy megbikáztam, hogy kirúgtam a pályáról, ez a hülye meg felfelé nézve rohant, hogy megpróbálja leszedni.

- Toti bazmeg, neked fingod sincs a fociról bazmeg, egy kibaszott béna fasz vagy! Bazmeeeeg!

Rohantam utána, de ahogy a teherautó-sofőr félrerántotta a kormányt, én már csak a kocsi hátsó kerekéről pattantam vissza. A laszti még lassan begurult a bokorba, mikor felnéztem a kutyaszaros fűből, és ott, egy pillanat alatt megéltem “Amerika” minden jóságát és gonoszságát...

Égett gumiszag, olcsó üzemanyag, szétszóródott, összetört piros marbi, guruló sörösdobozok, vörösesre  festett szotyiszemek Toti zsebéből, és a “cippó” a csatorna mellett...

És abban a pillanatban is magamat sajnáltam, mert életemben nem éreztem még magam olyan egyedül - Toti csak pár méterre volt tőlem, de úgy tűnt, hogy megtalálta saját amerikáját...

"Goúden géjt" - mondtam erőltetett ámerikai akcentussal, miközben Totival szívtuk az utolsó szál cigit a lépcsőn ülve; egy slukk ide, egy oda.

Csak néztünk a távolba, mintha ott rejtőzködött volna a gazdagság titka, de csak a folyó látszott - a hozzá festőien odapakolt erdős háttérrel.

- Hja, az valami puccos sajt, vagy mi - Totinak ez ugrott be; biztos látott már valami hasonló reklámot.

Arcába fújtam a füstöt és rámutattam az üres, összegyűrt cigisdobozra, amit az előbb még köpködés közben próbáltunk eltalálni.

- Jaaa, télleg, az a cigi, baszod! - vigyorgott önelégülten a sárga fogaival, es tényleg boldog volt, hogy másodikra kitalálta. Nem volt bonyolult srác; tulajdonképpen egyikünk sem volt az, de ő jól érezte magát így, egyszerűen. Nem balhézott, nem piált, simán csak lógott a világban, mindenféle nagyravágyás nélkül.

- Az egy híd, bazmeg! Amerikában! - tudattam vele kicsit nagyarcúan; ez azért szűkített a mosolyán. Talán kicsit meg is sértődött, mert utána újra elkezdte köpködni a cigisdoboznyi Amerikát és percekig nem szólt semmit. Aztán felállt, elrúgta a nyálas kartont, majd visszaült a lépcsőre.

- Kő szotyi? - és nyújtotta felém a tenyerét a zsebéből kihalászott magokkal.

- Hja, adjál.

Aztán együtt köpködtünk tovább, de Amerikáról mindketten lemondtuk - legalább is délutánra biztosan.

Knife party

Keményen basztam hátulról; minden lökésnél újabb kis nyállal kevert vér spriccelt ki a száján, miközben kéjesen hangzóan lihegett. Ettől csak még jobban beindultam: bal kézzel a feszes seggét markolásztam, jobb kezemmel átkaroltam, és hegyes mellbimbóit ujjaim közé csípve nyalogattam hátáról a véres verejtéket.

Újabb kemény lökések, majd melle helyett már újra a kés nyelét fogom, szinte abba kapaszkodva rángatom a csajt magamra, és egyre közeleg az extázis... Hatalmasat nyögve, hörögve élvezek a pinájába, maradék ondómat pedig szétkenem véres hátán.

Megnyalom a számat, hogy a rászáradt vér feloldódjon kissé, de mindegy is, mert ahogy alkaromat végighúzom az arcomon, még jobban összekenem magam.

- Picsába, hülye kurva! - mondom, és jó nagyot kortyolok az üveg Jack-ből, majd fél térddel meglököm a csajt; az meg tompa puffanással fordul le a kanapéról...

Cocain

Megint itt van, pedig nem számítottam Rá, de hiszen Ő mindig váratlanul érkezik. Bejelentés nélkül, hirtelen, flegmán beront és azzal a lenéző arckifejezéssel, kaján mosollyal végigmér, mert tudja, hogy nem vártam, nem akartam… Talán most… Beszélhetnénk, de esélyt sem ad; a fények kioltva, már tárja is ki az ablakokat: kintről besüvít a téli éjszaka és mélyen belevájja jéghideg fogait csontjaimba. Szinte éget a hidegsége és már vonszol is végig a padlón, ami az előbb még a biztonságot jelentette; most már a jéggé fagyott sáros víz tépi az arcom és törli le könnyeim…

Szenvedj! – sikítja bele a téli éjszakába, de már szinte nem is hallom, mintha hirtelen elragadna valami leírhatatlan kéj.

Valahol, nagyon távol ébredek. Még mindig ég az arcom és a kezeim is remegnek; szürkület van, talán este, talán hajnal. A szél is elült már, a hó csak finoman áztatja le arcomról a ráfagyott vért és könnyeim… A farkasok csendben morognak rám, de valahogy tartják a távolságot… Én felkelek a tobozzal és fenyőággal szórt hótakaróból, és elindulok, talán haza, talán máshová: a lényeg, hogy holnap újra találkozzunk!