Cocain
Megint itt van, pedig nem számítottam Rá, de hiszen Ő mindig váratlanul érkezik. Bejelentés nélkül, hirtelen, flegmán beront és azzal a lenéző arckifejezéssel, kaján mosollyal végigmér, mert tudja, hogy nem vártam, nem akartam… Talán most… Beszélhetnénk, de esélyt sem ad; a fények kioltva, már tárja is ki az ablakokat: kintről besüvít a téli éjszaka és mélyen belevájja jéghideg fogait csontjaimba. Szinte éget a hidegsége és már vonszol is végig a padlón, ami az előbb még a biztonságot jelentette; most már a jéggé fagyott sáros víz tépi az arcom és törli le könnyeim…
Szenvedj! – sikítja bele a téli éjszakába, de már szinte nem is hallom, mintha hirtelen elragadna valami leírhatatlan kéj.
Valahol, nagyon távol ébredek. Még mindig ég az arcom és a kezeim is remegnek; szürkület van, talán este, talán hajnal. A szél is elült már, a hó csak finoman áztatja le arcomról a ráfagyott vért és könnyeim… A farkasok csendben morognak rám, de valahogy tartják a távolságot… Én felkelek a tobozzal és fenyőággal szórt hótakaróból, és elindulok, talán haza, talán máshová: a lényeg, hogy holnap újra találkozzunk!
