…imádom ezeket a ködös, párás téli estéket. Valahogy olyan megnyugtató burokba költözik az egész város, hogy olyan érzésed lesz tőle, hogy semmi baj nem érhet senkit; béke és nyugalom honol mindenütt. Még azokra a szembe jövő, szakadt emberekre is reményteljesen nézel, akiket egyébként egy átlagos napon elkerülnél, mint egy undorító leprást. Talán ha megszólítana, még aprót meg cigit is adnál neki.
Most azonban az utca teljesen üres így hajnali 02:00 körül; a szórakozóhelyek tömve, de ebből semmit sem érzékelek odakinn, csak szívom be a ködöt, az meg folyamatosan rátelepül az agyamra. Egy-egy torz visítás szűrődik ki a szemetes, törött lámpáktól félhomályban úszó mellékutcákból, ahogy a kóbor kutyák harcolnak a kukák életet adó kincseiért; az alagsori bárok előtt néhány srác füstöl valamivel, és persze látok csókolózó párokat is – olyan szépnek érzem az életet; ez már nagyon hiányzott.
Megfordul a fejemben, hogy odacsapódok valami társasághoz, és lemegyek velük a buliba, de valahogy mégis magányra vágyom. Egyébként is, hogy’ néznék ki ott, a kötött pulcsis, lógó farmeres „aljanép” között? Túl rég volt az már, amikor még közéjük tartoztam… Azóta más színvonalon élek, csak visszaemlékszem azokra az igénytelen időkre, mert annak is megvoltak a szépségei. „Annak voltak csak meg az igazi szépségei” – motyogom halkan, de ezt magamnak sem vallanám be, úgyhogy el is felejtem az egészet, mielőtt elkezdenék azon filozofálni, hogy „milyen szar is most nekem.”
…mert fasza öltönyöm van, és mindenhova taxival járok, és rohadt drága éttermekben vacsorázom AKÁRMILYEN csajokkal, akiket természetesen haza is viszek… És úgy egyébként is, hihetetlen nagy tényező vagyok!
- Te köcsög kis miller, meg ne mozdulj, mert itt helyben kibelezlek! Nyomasd ide a tárcádból a kápét, az órádat meg a telefont, de kurva gyorsan!!! – valami kapualjból ugrik elém egy kapucnis pulóveres, lógó farmeres csávó; pont olyan, mint amilyen én voltam egyszer…
- Persze, persze – teszem fel a kezem és már oldom is ki az órám csatját és nyújtom át neki készségesen – nem akarok problémát, haver!
- Haver a kurva anyád, nyomasd a tárcát, mert különben elvágom a torkod, baszdmeg! – és hadonászik előttem a rugós késével.
- Oké, a tárcám a belső zsebemben van, hadd vegyem neked elő lassan, és már mehetsz is, nem akarok balhét – erősítem meg ennek a kis faszkalapnak, miközben mélyen a kapucni alól kivilágító szemeibe nézek.
- Csak csináld már, gyökér! – és látom, hogy meginogott attól, hogy nem kezdtem el jajveszékelni, mint egy kidobott kurva.
Benyúlok a belső zsebembe a tárcámért, közben újra felhangzik az a torz kutyavisítás a sikátorból. Olyan mintha eltelne legalább tíz másodperc – én meg szinte filmszerű lassítással látom a következő pillanatokat:
Kirántom a zsebemből a kezem; a tárcám félig kinyílva, pörögve kezd el aláhullni – ez persze odavonzza a kapucnis tekintetét, de mire felfogná, mit is lát, a vipera a lendülettől kinyílva már csapódik is az arcába. A csávó hátra rántja fejét és megpróbál hátrébb lépni, de lábai már kezdenek is megrogyni. Nem várom meg a földet érést: egy Wimbledonban is helytálló tenyeressel olyat ütök a fejére, hogy meggörbül a 400 dolláros „eszköz,” a támadóm szemének egy része meg abban a pillanatban a zakómon landol.
- Kell még? Kell még a tárcám, a kurva anyád? Hm? Kérsz még, te fasz? Üvöltve csapkodom, ahol érem – persze ezzel még jobban összekenem a ruhám…
- Add vissza az órám, te fasz! – és már tekerem is ki a csuklóját, könyökét, meg amit érek, hogy visszaszerezzem a Rolexet; ez persze már nem kerül sok erőfeszítésbe.
Alig veszem fel az órát, már lépek is egyet hátra, hogy ne legyen véres még a cipőm is – szerencsére hideg van, úgyhogy „haver” gyorsan vérbe fagy.
Ledobom mellé az elgörbült eszközt, és a megmaradt indulatoktól vezérelve még kétszer vesén rúgom, és végül egy igazi „büntetőt” kap a fejére…
Úgy állok felette kis terpeszben, mint egy ősember a legyőzött préda felett; szaporán lihegve, kissé széttárt karokkal, szedett-vedett ruházattal, kilazult nyakkendővel. Hatalmas gőzfelhőben állok, ahogy kezdek lenyugodni, és patkánynak érzem magam ebben a kis utcából kiáramló csatornaszagtól…
Felveszem a tárcám, becsúsztatom a helyére, majd lehajolok a csávóhoz, és beletúrok a zsebébe, cigarettáért.
Kiveszek egy meggörbült szálat a dobozból – tisztára, mint Bruce Willis –, rágyújtok, és tovább indulok.
