"Goúden géjt" - mondtam erőltetett ámerikai akcentussal, miközben Totival szívtuk az utolsó szál cigit a lépcsőn ülve; egy slukk ide, egy oda.
Csak néztünk a távolba, mintha ott rejtőzködött volna a gazdagság titka, de csak a folyó látszott - a hozzá festőien odapakolt erdős háttérrel.
- Hja, az valami puccos sajt, vagy mi - Totinak ez ugrott be; biztos látott már valami hasonló reklámot.
Arcába fújtam a füstöt és rámutattam az üres, összegyűrt cigisdobozra, amit az előbb még köpködés közben próbáltunk eltalálni.
- Jaaa, télleg, az a cigi, baszod! - vigyorgott önelégülten a sárga fogaival, es tényleg boldog volt, hogy másodikra kitalálta. Nem volt bonyolult srác; tulajdonképpen egyikünk sem volt az, de ő jól érezte magát így, egyszerűen. Nem balhézott, nem piált, simán csak lógott a világban, mindenféle nagyravágyás nélkül.
- Az egy híd, bazmeg! Amerikában! - tudattam vele kicsit nagyarcúan; ez azért szűkített a mosolyán. Talán kicsit meg is sértődött, mert utána újra elkezdte köpködni a cigisdoboznyi Amerikát és percekig nem szólt semmit. Aztán felállt, elrúgta a nyálas kartont, majd visszaült a lépcsőre.
- Kő szotyi? - és nyújtotta felém a tenyerét a zsebéből kihalászott magokkal.
- Hja, adjál.
Aztán együtt köpködtünk tovább, de Amerikáról mindketten lemondtuk - legalább is délutánra biztosan.
